Néhány nap pillanatai (DaiSuga)

   Szereplők: Daichi Sawamura és Koshi Sugawara
   Páros: DaiSuga
   Anime: Haikyu
   Korhatár: +12/16
   Műfaj: fluff
   Megjegyzés: Hát ezt a párost nagyon szeretem, alapból az animét nagyon imádom, és ők mindig is a szívem csücskei voltak *-*

   Délelőtt

   - Sugawara, kérlek, vidd ezeket a papírokat az osztályodba és tegyél mindenkinek az asztalára, egyet-egyet - kért meg az osztályfőnököm reggel, bőven azelőtt, hogy bejöttek volna a diákok az iskola épületébe.
   - Természetesen, sensei - hajoltam meg kezemben a papírköteggel, majd indultam is utamra. A folyosók kihaltak voltak, hiszen jóval a diákok érkezése előtt voltam az iskolába, mivel a sensei tegnap megkért, hogy jöjjek be. Nem szívesen tettem, mert így egyedül jöttem, nem akartam, hogy ő is korán keljen, így nem értesítettem arról, hogy nem találkozunk reggel. Persze, nagyon szerettem a sensei-eknek segíteni, de nem mindig, főleg nem ilyen áron. Sóhajtva léptem be osztályomba, ami kongott az ürességtől. Nem is csodálkoztam. Rögtön az ajtó mellett lévő padsorban kezdtem el feladatomat, majd amint az megvolt, jött a következő, és így haladtam a harmadik sorig, amikor is ne tudom milyen okból, de szépen megcsúsztam a padlón, így fenekem azzal találkozott. Kezemből a megmaradt papírok eltűntek és szétterült a padlón. Nem akartam sokáig sajnáltatni magamat, így feltornáztam magamat ülőhelyzetbe, majd feltérdeltem és a lapokat kezdtem összeszedegetni, mielőtt még valaki rájuk lépne. Már nagyjából minden a kezemben volt, és csak pár volt hátra, mikor is egy hang megzavart.
   - Sugawara.
   Egyből felkaptam fejemet. Tudtam ki volt az, ehhez felnéznem sem kellett volna, de egyszerűen látni akartam. Egyik kezemben az eddig összeszedett lapok voltak, a másikban egy éppen felvételben lévő, amikor olyan közel hajolt hozzám, hogy megijedtem. Félig lehunyt pillákkal szemezett ajkaimmal, majd még közelebb jött, miközben az én szemeim hatalmasak lettek. Lassan érintette össze ajkainkat, belőlem pedig minden feszültség távozott, amiket a földre hulló papírok hangja is mutatta. Egyre közelebb kerültem hozzá, míg az ajtó ki nem nyílt és rebbentünk szét egy pillanat alatt.

***

   Délután

   - De jó végre leülni - hallottam hátulról Hinata hangját, amint az egyik ülésen elterpeszkedett, ezzel Kageyamam-at kiszorítva onnan és ismét elindult a veszekedés. Gyorsan lecsendesítettem őket, mivel semmi kedvem nem volt egy ilyen fárasztó nap után, még őket is hallgatni. A meccset sikeresen megnyertük, így tovább jutottunk, ezzel mindenkit jobban feltüzelve, hogy egyre nagyobb volt a tét. Befoglaltam az ablak melletti ülést és vártam, hogy a mellettem lévő is foglalt legyen. Lassacskán már mindenki a buszon volt, végül ő is elfoglalta a mellettem lévő ülést. A sensei még mondott gyorsan pár szót, majd el is indultunk hazafelé, ezzel pedig elértük, hogy mindenki aludjon.
   Bambultam ki az ablakon, már nem is tudom mióta mentünk, mikor is egy fej landolt a vállamon. Kipattantak szemeim és a fej tulajdonosára pillantottam, aki nem volt más, mint Sugawara. Mélyen aludt a vállamon, halkan szuszogott, én pedig elmosolyodtam. Nagyon aranyos volt. Lassan átemeltem kezemet hátán és haját kezdtem simogatni, mikor is két figyelő szempárra lettem figyelmes. A sensei nézett minket, én meg gyorsan elkaptam tekintetemet, miközben éreztem, hogy az arcom égni kezdett. Nem húzódtam el barátomtól, hanem tovább simogattam haját, és engedtem, hogy rajtam aludjon, hiszen nagyon fáradt volt és én szerettem, ha segítségére lehettem.

***

   Este

   - Befejeztem a tanulást - jelentettem ki és a könyveimet félresöpörve kezdtem el mászni az ágyon, egészen addig, míg rá nem feküdtem barátomra és öleltem meg.

   - Nekem még van egy kevés. Utána alszunk - mondta mosolyogva, ahogy megsimogatta fejemet, én pedig teljesen hozzásimulva engedtem fejemet hátára, miközben lábaink összefonódtak. Fél szemmel az órára sandítottam, ami már megint tizenegy órát mutatott. Mindig ilyen későn végeztünk a tanulással, főleg, ha az edzés is elhúzódott, szóval már hozzászoktunk a dolgokhoz.

   Lassan hunytam le szemeimet, hogy picikét pihenjek, míg ő befejezi a dolgokat, közben hallgattam szívverését, ami elálmosított, majd elaltatott. Kellemes volt így aludni, egészen kényelmes, főleg, hogy vele lehettem, így még inkább jól aludtam. Ritkán adatott ez meg nekünk, de a szüleink nem nagyon szerették volna, hogy a kapcsolatunk a tanulmányaink kárára menjen, pedig tudták jól, hogy egyikünk sem az a fajta ember, aki félvállról venné a tanulást.
   Apró mocorgásra lettem figyelmes, ami kizökkentett álmaimból, melyek csodálatosak voltak. Lassan nyitottam fel pilláimat és laposakat pislogva kezdtem el kutakodni az óra irányába, hogy lássam mennyit is bóbiskoltam, de mikor megláttam az időt, szemeim felpattantak. Fél egy volt.
   - Daichi! - szóltam rá barátomra. - Már másfél óra eltelt és..
   - Olyan aranyosan aludtál, hogy nem volt szívem felébreszteni - fordította hátra fejét mosolyogva, majd csókolt ajkaimra. Teljesen elvesztem ebben az apró érintésbe, az agyam elködösült és elfelejtettem mindent, majd arra eszméltem fel, hogy már én vagyok az, aki a matracba préselődik, miközben még mindig egymás száján lógtunk. Egyre jobban húztam magamhoz, egyszerűen ilyen befejezésre volt mindkettőnknek szüksége, egy ilyen nap után. Nehezen váltunk el egymástól, de már mind a ketten eléggé fáradtak voltunk, így oldalamra dőlve figyeltem őt.

   Néhány percig csak szemeztünk egymással, míg végül magához nem ölelt és aludtam el karjaiban. Lehet, eléggé lányosan van megfogalmazva az egész, de egyszerűen örültem, hogy mellette lehettem.
   Reggel, mielőtt még bárki is ébren lett volna rajtam kívül, nem találtam magam előtt Daichi-t. Kipattantak szemeim, amikor is két körém fonódott kart érzékeltem derekamon. Kissé hátrapillantottam és megláttam mögöttem alvó barátomat. Mosolyogva raktam vissza fejemet a párnára és aludtam még egy keveset, biztonságot nyújtó karjaiban, ahogy a testünk teljesen összeforrt.

***

   Éjszaka

   - Mikor szeretnél hazamenni? - kérdeztem, ahogy kisujjainkat összekulcsolva sétáltunk szilveszter éjjelén a város egyik parkjában. Lassan két órája róttuk a várost, annak ellenére, hogy eléggé hideg volt, de mi szerettük ezt az időjárást, és ha éppen nem a röplabdákat püföljük, sem a könyveket bújjuk, akkor kisebb-nagyobb sétákat tettünk a környéken, ezzel is kiélvezve a közösen együtt töltött időt. Az utcákon nem mutathattuk ki párkapcsolatunkat, így félve fontuk össze kisujjunk, hogy mégis kapcsolódjunk egymáshoz. Viszont, ahogy a parkban, egyre beljebb mentünk, és már szinte senkivel sem futottunk össze, bátran kaptunk a másik keze után és szorítottuk meg azt. Imádtam az ilyen időket, főleg vele. A hó hatalmas pelyhekben hullott, beborítva mindent, ahogy azt az elmúlt hetekben is tette. Csodálatos látványt nyújtott és csak még tökéletesebb volt, hogy vele tölthettem ezt az időt.

   - Lassacskán mehetünk, picit fázom - lehelte egyik kezét, miközben mosolyogva felém fordult.
   - Mondtam, hogy hozzál magaddal kesztyűt - sóhajtottam, ahogy mosolyogva átkaroltam válla felett és nyomtam egy puszit arcára, amit egy édes kuncogással jutalmazott. Percekig ölelgettem és halmoztam el kisebb-nagyobb puszikkal arát, amiknek következtében karomban ficánkolt, ajkaiból pedig boldog nevetés távozott, ami megmelengette szívemet.
   Nem is tudom mikor, de elengedtem őt és hazafelé kezdtünk bandukolni. Egyetlen egy dolgot utáltam az egész találkozásunkban, hogy mindig el kellett búcsúznunk egymástól, de amíg külön éltünk, ehhez hozzá kellett szoknom, és az élet sosem habos torta. Ahogy haladtunk hozzájuk, a szokott kereszteződésnél, ahol az esetek legnagyobb részében elváltunk vagy találkoztunk, nem az ő utcájába indultunk el, hanem hozzánk kezdett el húzni. Döbbenten engedtem, hogy vezessen előre, meg is kérdeztem, hogy miért megyünk hozzánk, de semmit sem mondott, csak vitt maga után. Néhány perc múlva már a házunk előtt voltunk és bementünk a házba, de furcsálltam, hogy semmilyen fény nem szűrődött ki az ablakokon és nem láttam szüleim autóját sem a ház előtt. Elmentek volna valahova?
   Bementünk az ajtón és kezdett tudatosulni bennem a gondolat, hogy talán mégsem véletlen, hogy ma anyáék reggel köszöntöttek fel, mindegyik barátom napközben, egészen addig, míg nem találkoztam Sugawara-val. Valamit kiterveltek, az egyszer biztos, mert még ilyen nem történt, hogy senki se zavarjon meg minket. Mindig volt valaki vagy valami, ami belerondított az együtt töltött időnkbe.
   - Ezt te tervezted el, Sugawara? - kérdeztem, ahogy bezártam magam mögött az ajtót. Az említett befelé haladt a házban, néhol felkapcsolva egy-egy lámpát, hogy lássunk is valamit. Eléggé otthonosan mozgott már nálunk, hiszen nem ez volt az első alkalom, hogy itt volt, meg az elmúlt három évben rendszeres vendégünké vált. A kezdeti barátságból, legjobb barátság lett, végül pedig egy teljesen új helyzetbe léptünk. Átalakultak az érzelmeink és azóta is boldogítottuk egymást.
   - Szomjas vagy? - hallatszott a konyha felől hangja, ezzel kikerülte kérdésemet. Megindultam a helyiségbe, ahol barátom éppen két poharat vett ki a szekrényből és öntött beléjük valami innivalót. Amint észrevette jelenlétemet, felém nyújtotta az egyik poharat, aminek tartalmát le is húztam gyorsan és a konyha asztalra tettem a tárgyat.
   - Alvás? - kérdeztem, miután ő is megitta italát.
   - Alvás - mosolygott és elém lépve nyomott egy csókot ajkaimra. Szerintem nem kell részleteznem, hogy egyáltalán nem alvásnak sikeredett ez a kis csókunk, de a legvégére az ágyamba lyukadtunk ki, ahol édesen szuszogott mellettem. Álmában lejjebb tornázta magáról a takarót, így az csak derekáig fedte testét. A lehető legjobb és legcsodálatosabb dolog volt az életemben, hogy összehozott vele az élet és ezt nem is tudom, hogyan fogom viszonozni neki. Egy csókot nyomtam ajkaira, mielőtt még én is álomba szenderültem volna a születésnapomon. A legcsodálatosabb ajándékot kaptam tőled, Sugawara.